Ecsedi Zsolt, aki büszke fehérgyarmati gyökereire, mára már nemzetközileg elismert szobrászművész, nem mellékesen a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik oktatója, számos sikeres kiállítást tudhat maga mögött és természetesen a jövőre nézve is sok csodálatos alkotásra számíthatunk még Tőle. Mostani cikkünk a munkásságát és életútját hivatott bemutatni, ezáltal betekintést nyerhetünk a Művész Úr sajátos gondolkodásába, jövőbeli terveibe és nem utolsó sorban megismerhetjük a kezdeteket is.
– Kérlek mesélj magadról, honnan indultál és hol tartasz jelenleg?
– 1990-ben születtem Fehérgyarmaton. Az akkori Kölcsey Ferenc Általános Iskolában tanultam. Középiskolai éveimet Nyíregyházán töltöttem, az Abigél Művészeti Szakközépiskolában szobrász szakon. 2012-ben nyertem felvételt a Magyar Képzőművészeti Egyetemre szobrászművész szakra, ahol Karmó Zoltán volt a mesterem. Az egyetemi tanulmányaim alatt Erasmus+ program keretein belül a Müncheni Képzőművészeti Akadémián tanultam egy évet Hermann Pitz Professzor osztályán, s mellette az egyetem bronzöntödéjében voltam asszisztens és ezek mellett Bruno Wank szobrászművésznek asszisztenseként is dolgoztam. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2017-ben diplomáztam le. Ezt követően Hermann Pitz Professor azt mondta, hogy szívesen látna az osztályában a Müncheni Képzőművészeti Akadémián. A felvételi eljárást követően fel is vettek és folytathattam munkámat két éven át, mint az akadémia diákja, a bronzöntőműhely és Bruno Wank asszisztense. Ezek az évek megerősítettek abban, hogy a tanítás, a szakmai és elméleti tudás átadása milyen fontos is számomra. Ezért 2019-ben jelentkeztem a Pécsi Tudomány Egyetem Művészeti Kar Doktori Iskolájába, ahol sikeres felvételi eljárás alapján felvettek. Jelenleg doktorjelöltnek számítok, ami azt jelenti, hogy a komplex vizsgámat eredményesen teljesítettem és a doktori disszertáció írásának és a mestermunkám elkészítésének szakaszában vagyok. A doktori képzésem mellett 2021 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem bronzöntödéjében oktatói pozíciót töltök be.
– Hogyan alakult ki benned a szobrászat iránti szenvedély? Hogyan kezdődött az életpályád és milyen utat jártál be ennek elérése érdekében?
– A pályám választása elég tudatos volt. Már gyerekkoromban nagyon sokat rajzoltam, festettem, origamiztam, gyurmáztam. Már óvodás, általános iskolás koromban értem el eredményeket. Nyolcadikos koromban választanom kellett, hogy hova menjek tovább, milyen pályát válasszak. Először a szülők – úgy gondolom, mint minden gyereknek példaképei – munkáját vettem elő, mint elképzelés. Egyik munkára sem gondoltam magam alkalmasnak. Édesanyám mérlegképes könyvelőként dolgozott és dolgozik mai napig is nyugdíjas létére. Én ehhez az álláshoz túlságosan is örökmozgó vagyok. Édesapám pedig, nyugdíjas koráig dolgozott mentős sofőrként. Ez a szakma nagyon tetszett, izgalmasnak, rendkívül fontosnak és hősies hivatásnak gondolom. Nagyon szívesen vittem volna tovább apám hivatását, de sajnos színtévesztőként sofőr nem lehettem volna, a vér látványát pedig nem tudom elviselni. Így, hogy a két előttem álló fő példa ezen okok miatt kiesett a perifériámból, kézenfekvő volt, hogy foglalkozzak azzal, amihez már valamiféle tehetségem megadatott. Ezért Tar Judithoz, az álalános iskolám rajztanárjához fordultam, akinek ezúton is köszönök szépen mindenféle segítséget, amit nyújtott nekem, a hitét és a bíztatását. Ő készített fel erőn felüli munkával, saját idejét nem sajnálva, a középiskolai felvételire, amit neki köszönhetően sikeresen teljesítettem. Nagyon szimpatikus volt az Abigél Művészeti Szakközépiskolai felvételiztető tanárainak, hogy sokat foglalkoztam a térbeli formákkal, plasztikus munkákkal, ezért szobrász szakot ajánlották számomra. Úgy gondolom, hogy itt indult el a pályára lépésem, az összes többi teljesítményem, úgy gondolom annak köszönhető, hogy kitartó és céltudatos vagyok. Nem voltam középiskolai képzésem elején a legjobbak között, sőt erősen középmezőnyben szerepeltem szakmailag. Mindig, a mai napig fejlesztem magam, mint ahogyan akkor is. A Magyar Képzőművészeti Egyetemre való bejutásomat Makoldi Sándor szobrászművésznek köszönhetem, aki a középiskolai tanulmányom alatt szakmailag maximálisan felkészített az egyetemi felvételire.
– Hogyan határoznád meg leginkább a munkásságod, mely vonal volt számodra a leginspirálóbb? Így visszatekintve, hagyott e benned bármi is olyan érzést ami érdektelennek bizonyult?
– Erről nagyon nehéz röviden és tömören válaszolni, de megpróbálkozom vele. Azt írom, ami jelenleg zajlik bennem. Először is úgy gondolom, hogy semmi sem válhat értéktelenné egy művész életének szakaszában. Aki nem csinál rosszat, az nem csinál jót sem. Úgy gondolom, hogy egy művész életében a műalkotások, amik születnek, azok, mint egy film filmkockái vannak jelen és leginkább egységében értelmezhetőek és értékelhetőek. Vannak kiemelkedő és kevésbé kiemelkedő alkotások, de ezek egy művész életének stációi. A saját munkásságomra abszolút jellemző a szobrászati megközelítés, a forma alkotás, forma keresés, konstruálás. Jelenleg bármilyen meglepő is, nem alkotok kézzel fogható három dimenzióban megjelenő szobrot. A doktori iskola szakaszában egy olyan időszakot akartam tölteni, ahol a fénnyel foglalkozhatok. A fény a látás és a percepció, a szabad szemmel való észlelés alapvető kelléke, minden egyes tárgy, minden, amit a világon látunk a fény és sötétség egységén érzékelhető, illetve érzékelhetetlen. Olyan munkákat alkotok lézerrel, amik egyszerre alkotnak térben érzékelhető formát a sötét térben és a terükbe lépve pedig belső színes világuk, mint folyamatosan változó térben kivetülő festmény van jelen. Ezeknek az alkotásoknak különlegessége, hogy térbeli falakat hoznak létre, amin a néző átmehet, ezzel további effektet hoz létre az alkotáson, amivel a látogató is interaktív módon az alkotás részévé válik. Mondhatni többszörösen is megjelenik a munkámban az általam „Hűha effekt”-nek elnevezett észlelési hatás . De ahhoz, hogy ez elkészüljön, minden egyes munkát fontosnak tartok, amit publikáltam idáig. Az, hogy melyik vonal számomra a leginspirálóbb?! Arra annyit tudok mondani, hogy nincs számomra tanulság nélkül semmi. Rendkívül inspirálónak érzek egy antik gyűjteményes kiállítást is, ahol a hihetetlen technika megoldásokat figyelhetek meg és egy konceptuális munkákkal teli kortárs kiállítást is befogadóan és új gondolatokkal feltöltődve tekintem meg.
Ecsedi Zsolt – Passage c. installáció
– Nagyon érdekel Minket, hogy mi is volt az, ami leginkább motivált Téged egy-egy alkotásod elkészítése során. Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a folyamat?
– Érdekes dolog, hogy az alkotás motivációja attól függ, mivel dolgozom. A fénnyel párhuzamosan leginkább fémből készítem a szobraim javát. A fémszobor készítése közben az alkotás maga volt a leginspirálóbb, mivel az idea a szobor alakítása alatt folyamatosan tisztul. Egy fémszobor alkotásánál a fejemben lévő idea folyamatosan igazodik, alakul, gyúródik. Ezeknél a szobroknál részben én, részben pedig az anyag irányít. Itt nem is kimondottan a végeredmény a motiváció, hanem az odáig vezető út, maga az alkotási folyamat. Teljesen más a helyzet a fénnyel. Itt minden egyes munkát teljes mértékben vízionálok. Nincs smafu, tudom mit akarok, kitalálom mire van szükség az alkotáshoz, milyen egyedi elemeket és szerkezetet kell legyártanom, milyen pozícionálót kell terveznem, elkészítenem stb.. Ezek hosszú hónapokig is eltarthatnak, nincs kifejezetten élvezettel teli alkotás, ez kőkemény, akadályokkal teli munka, teli kísérletezéssel, kudarccal, de a végén mindig összeáll. Itt a motiváció, a végeredmény és a művészet pedig az installálás, az installáció beállítása, a finomhangolás, ami körülbelül az egész folyamat 5 százaléka.
– Külföldön is számtalan tapasztalatot gyűjtöttél. Mesélnél nekünk erről az időszakról? Milyen tudással gazdagodtál odakint? Látsz e különbséget a hazai atmoszférához képest bármiben?
– Az egyetemi tanulmányom alatt igyekeztem minden lehetőségen, pályázatokon, kiállításokon, művésztelepeken részt venni. Mivel akkor még nem szereztem meg a nyelvvizsgámat német nyelvből, ezért egyértelmű volt, hogy német nyelvterületre szerettem volna menni az Erasmus+ keretein belül. Ebben az időszakban az összes múzeumot, galériát, híres helyet bejártam a környéken. Nagyon jó barátokat szereztem, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot. Láttam, hogyan lehet igazán jól menedzselni egy egyetemet, egy kiállítást. Megtapasztaltam hogyan kell oktatni a diákokat, hogyan adhatom át a tudásomat. Rengeteg mindenben különbözik az ottani életritmus és persze életszínvonal. Alapvetően Bajorországnak is nevezett régió rendkívül gazdag, ez egyértelműen látszik mindenhol, pörgős nyugati város, tele művészetért érdeklődő emberrel. Mégis München néha már-már zavaróan steril és rendezett is volt számomra. Münchent kulturálisan Budapesthez hasonlítva is sokkal intenzívebb érdeklődés övez. Valamiért ott egy akadémiai évvégi kiállításon úgy kell záráskor kiküldeni az embereket a kiállítóterekből. Itthon valamilyen okból még nem alakult ki az, hogy ennyire fontosnak tartsák a kortárs munkákat. Pedig 40-50 év múlva bizony ám az egyetemen kiállító hallgatók közül kerülnek majd munkák különböző gyűjteményekbe, galériákba, múzeumba és csodálják majd lehulló állal a látogatók.
Ecsedi Zsolt – Szikrakép Kálvária projekt
– Milyen egy művész midennapja. Mesélnél erről kicsit? Dolgozol jelenleg valamilyen projekten?
– Jelenleg nem élek klasszikus művész életet. A napjaim kutatásból és oktatásból állnak, időmet úgy beosztva, hogy minél többet lehessek a családommal is. Nagyon fontosnak tartom, hogy apai szerepemet is minél eredményesebben, tartalmasabban töltsem be. Jelenleg heti húsz órát dolgozom a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a többi időben nagyrészt a műteremben tervezek, olvasok, írok. Igyekszem minél több kiállítást meglátogatni, de az utána lévő, egyébként nagyon fontos „kocsmai elmélkedés” -en nem tudok részt venni.
– Beszélnél Nekünk az okatói oldaladról is? Hogyan látod magad mint tanár és milyen területen tanítasz?
– Az elmúlt egy évben rengeteg dolgot tapasztaltam az oktatással kapcsolatban. A Magyar Képzőművészeti Egyetem bronzöntőműhelyében ez egy nagy váltás, hogy idekerültem. Lestyán Goda János, az a mester, aki nekem megtanította a bronzöntés csínját-bínját, ő adta át számomra a stafétát. A bronzöntés hihetetlenül összetett folyamat, rengeteg érdekes elméleti – itt gondolok művészetelméletre, fizikára és kémiára is – és gyakorlati tudást igényel, amit igyekszek a hallgatókkal minél alaposabban megosztani. Ennek a műhelynek a vezetése nagyon komoly felelőséggel is jár. Mivel mi nem csak beszélünk egy bronzszobor elkészítéséről, hanem meg is valósítjuk közösen azt a kurzusomra látogató hallgatókkal, akik minden gyakorlati folyamaton is részt vesznek, elejétől a végéig. Így hát együtt olvasztjuk meg és öntjük az 1200 celsius fokra hevített forró folyékony állapotban lévő bronzot. Itt minden biztonsági előírást muszáj betartani, mert ez az anyag ebben a formában nem viccel. Egy nagyobb mennyiség a betonra folyva felhevíti azt és felrobbantja, ha hideg fém kerül a tégelybe, amiben olvadt bronz van, az onnan a forró fémet abba az irányba röpíti ki, ahonnan érkezett a hideg anyag. Szóval észnél kell lennem és nem csak magamra vigyáznom, hanem minden egyes diákra, aki részt vesz az öntészeti folyamtokban. Nagyon tartalmas volt ez az elmúlt év. Sok mindent fejleszteni, alakítani kellett a műhelyben, megoldani olyan dolgokat, amik megoldhatatlannak tűntek. Eredményesnek gondolom az eddig itt töltött időt, van még hova fejlődnöm, rengeteg ötletem van, amit érdemes volna kikísérletezni, gondolok itt 3D-s technika bevonására, amin már dolgozom is. Élvezem a diákokkal együtt töltött időt.
Ecsedi Zsolt – Chair, Window with Woman, Window, Tunnel c. fény kísérletei
– Számos kiállításon vagy már túl és nagyszabású felkérésen, nemzetközi szinten is. Bővebben is tudnál ezekről beszélni? Van olyan, melyet szeretnél kiemelni, vagy ami közelebb áll a szívedhez?
– Talán a legfontosabbak nem is kifejezetten a munkámhoz, hanem egy térhez kötődnek. Ez a tér a Magyar Képzőművészeti Egyetem Kmetty György utcában található Kálváriája. Szoktam is mondani, hogy legszívesebben becsomagolnám, betenném a táskámba és hazavinném. Ebben az épületben ezidáig már öt kiállításom volt, de használtam már projektteremnek és műhelynek is. A legutóbb ebben az évben volt egy kiállításom, ahol a kutatásom során létrehozott egyik fény kísérletemet mutattam be, ami a Triptichon címet viselte. Három egymás mellé felállított négyzetből sugároztattam a lézereket előre a térbe, amibe belépve a korábban említett falakat érzékelhette a néző. Nagyon jó visszajelzése volt, kifejezetten meglepett mennyien maradtak hosszú ideig bent a művem terében.
Ecsedi Zsolt – Triptichon c. fény kísérlet
– Hogyan látod magadat 10 év múlva szakmailag?
– Szeretnék egyetemi professzor lenni, aki az oktatás mellett a saját művészetét aktívan tudja végezni. Szeretnék minél többet ellátogatni külföldre más egyetemekkel felvenni a kapcsolatot, szívesen oktatnék akár külföldön is rövidebb ideig.
– Mint művész és egyben tanár, mit tanácsolnál azoknak a gyerekeknek, akik hasonló pályára szeretnének lépni? Hogyan kezdjenek hozzá, mire figyeljenek oda?
– Mondhatnám azt a sablont, hogy soha ne adják fel az álmaikat. De ez csak akkor igaz, ha nem hiú ábránd, érdemes a realitás talaján állni. Fontos az önvizsgálat, hogy tisztában legyünk a képességeinkkel. Soha nem lesz egy 220 cm magas emberből zsoké. Ha úgy látja és ténylegesen van visszajelzés afelől, hogy van realitása az elképzelésének, akkor mindenféleképp azzal kell foglalkoznia, hogyha ő valóban azt álmodta meg magának. Az is fontos, hogyha valaki eredményes akar lenni valamiben, akkor folyamatosan feszegetnie kell határait, csak akkor lesz igazán jó. Rengeteg áldozattal és erőfeszítéssel jár. Karmó Zoltán mesterem egyik mondata jut eszembe „Egy művész nem reggel 8-tól délután 4-ig művész, hanem reggeltől-estig és lehetőleg még álmában is azon dolgozzon.”
– Végezetül pedig természetesen, nem maradhat ki a kérdés irányodba sem; milyen emlékeid, élményeid és kötődéseid vannak a szülővárosod, Fehérgyarmat irányába?
– Úgy gondolom tartalmas gyerekkorom volt tele barátokkal, gyerekcsínyekkel, programokkal. Amik eszembe jutnak: a kispark, nagypark, mint törzshelyek, a foci mindig és a korcsolyapálya telenként a Kölcsey udvarán, a hosszú beszélgetések barátokkal az iskola kéményénél, a strand, mozi, a családsegítő, nagyszüleim kertje – mai napig emlékszem a málnabokor illatára –, biliárd Bongyinál, csocsó a Fortunában, a rengeteg boldog, tartalommal teli és szép emlék, amiket sosem feledek. A kötődésem sosem fog elmúlni, én büszke vagyok arra, hogy honnan származom. A mai napig amikor csak tehetem meglátogatom szüleimet, barátaimat, szeretett ismerőseimet, a város ahol születtem. Szeretném, hogy a kislányom is átélhesse egy kicsit azt, amit én gyerekkoromban, hogy ugyanazon az udvaron játszhasson, amelyiken én.
Ecsedi Zsolt – Szikrakép Fríz projekt (balra), Chair c. fény kísérlet (jobbra)
Szerk.: Makay Bettina – SOLMEDIA
Honlapunk sütik (cookie-k) segítségével törekszik arra, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt tudja nyújtani Önnek. A weboldal megtekintésével Ön beleegyezik a cookie-k használatába. A cookie-k kezeléséről ide kattintva tájékozódhat: Adatvédelmi nyilatkozat
